William Wallace lelkesítő beszéde a Rettenthetetlen című filmben több dolog miatt is nagyon tanulságos. Úgy tűnik spontánnak, hogy közben nyilvánvalóan mégis nagyon tudatosan megtervezett, hiszen egy egész stáb dolgozott rajta. Mel Gibson 2 perce nem csak retorikai szempontból perfekt. Ha figyelmesen hallgatjuk és nézzük a harci kékben szónokló Wallace fellépését, a nyilvános beszéd lehetséges kellékeiről, a testbeszédről, a közönséggel való kapcsolat fenntartásáról is sokat tanulhatunk. A valóság hasonló beszédhelyzetei (leginkább a spontaneitás és a megfelelő tervezés hiánya miatt) persze sosem lesznek ilyen tökéletesek, mégis érdemes eltölteni ezzel a filmrészlettel egy kis időt. Hogy miért? Azért, mert a filmből elsajátítható eszközök tudatosítása után könnyen elképzelhető, hogy egy szép napon spontán is tudjuk alkalmazni a tanultakat.

A stirlingi beszéd látszólag egy rögtönzött beszéd, mégis magán hordja azokat a jegyeket, amelyek egy gondosan előkészített és megkomponált változat tipikus ismertetőjegyei lehetnének. Wallace beszéde a filmbéli szituációban nem egy előre megírt, steril toborzó szöveg, a főszereplő a szónoklat során folyamatosan reagál a közönség közbevetéseire. Ezek a felvetések és az azokra adott válaszok rajzolják (és törik) meg a beszéd ívét, ezek mentén épül fel és épül tovább a mondandó, vagyis a beszélő szándéka mellett a hallgatósággal történő interakció is alakító tényező. A valóságban egy ilyen helyzetben ív helyett különálló egységek és/vagy végzetes töredezettség jellemezné ezt a néhány percet, a filmben azonban – a szövegkönyvnek hála – Wallace profi szónok, így a hallgatóság váratlan reakció sem akadályozzák meg abban, hogy a beszéd tartalmi és hangulati íve megszülessen.

A kontextus: az angol elnyomás és a skót függetlenségi harcok

Az elemzett beszéd Skóciában, a stirlingi csata előtt hangzott el a XIII. század végén, 1297 szeptemberében. Ez a skót függetlenségi harcok időszaka, amikor is a skótok az angol elnyomás ellen szállnak harcba. A stirlingi csatában I. Eduárd angol király serege, illetve a skót parasztokból, valamint nemesekből verbuválódott és egyesített sereg csapott össze. Előbbi jelentős túlerőben volt, de a skót szívnek és egy véletlennek köszönhetően a skótok mégis elverték az angolokat, illetve megfutamodásra kényerítették őket. A filmben a skót parasztok az angol túlerőt meglátva, az életüket féltve szívük szerint harc helyett leléptek volna, de hősünk és beszédalanyunk bátorító szavainak köszönhetően mégis maradtak, és harcba szálltak a harci kékre mázolt Mel Gibson oldalán.

William Wallace-ról azt kell tudni, hogy foglalkozását és származását tekintve egy a 13. században élő skót lovag (ez a csata után ütik lovaggá), aki a skótok szabadságért, az angol elnyomás ellen harcolt, és harcba vitte a skót parasztokat is.  Wallace a „Robin Hood-vonalon” mozog, vagyis szembe mer szállni az elnyomó renddel, a katonasággal, ezért a nép mesélni kezd róla, és ahogy ez lenni szokott, bátorsága miatt sokan emberfeletti tulajdonságokkal ruházzák fel őt.

Intro

Az érintett jelent kezdetén Wallace érkezik az éppen akkor egyesült hibrid sereghez, amely nemesekből és parasztokból áll. Utóbbiak nem érzik, hogy az életüket kellene áldozni a nemesekért.

A beszéd érdekesen indul, hiszen William Wallace a sereget vezető tiszthez kezd beszélni, ennek során gyorsított eljárásban kibontják az alá-fölérendeltségi anomáliákat, Wallace tisztázza, hogy nem hódol be senkinek, csak Skóciát tiszteli, és ezt egy hátat fordítással nyomban alá is húzza. Az első félmondat után Wallace vált, és lényegében a mondat közepén a sereghez kezd beszélni, a mondandója a továbbiakban már a parasztoknak szól. Ezt onnan tudjuk, hogy megemeli a hangerőt és a tekintetét, vagyis szónoki üzemmódba kapcsol. Mindezt tovább érzékelteti az a nonverbális mozdulat, hogy a váltás előtt/közben fordul egyet a lovával, és amikor visszafordul a skótok felé, már nem (csak) a tiszttel tartja a szemkontaktust, hanem pásztázni kezdi a sereget… (Ez a metódus kiválóan alkalmazható egy mai előadás esetén is, amikor váltani kell az egyszemélyes hallgatóságról egy csoportra.)

Kapcsolatteremtés

A beszéd egy kérdéssel indul. „Ha ez tényleg a Ti seregetek, akkor miért megy el?” Wallace ezt valószínűleg beszédindító retorikai (másként költői) kérdésnek szánhatta (ha kicsit félre is sikerült), nem vár rá konkrét választ, csak azt akarja sugallni, hogy egy harcolni szándékozó sereg nem szokott elmenni csata előtt. Akárhogy is van, akart vagy sem, a hős skót nemes megkapja a válaszokat a kérdésére, amelyeket figyelmesen meg is hallgat. Honnan tudjuk, hogy valóban figyel? Amikor a sereg zúgolódása az angol túlerőt tárgyazza, akkor Wallace odafordul, és megbizonyosodik arról, hogy valóban túlerőben van-e az ellenfél, bár nyilván ezzel a vizuális meggyőződés nélkül is tisztában van.

Wallace többek közt úgy próbál kapcsolatot kialakítani a sereggel, hogy nonverbális jelekkel érzékelteti a figyelmét, pl. mindig oda fordítja a tekintetét, ahonnan komment érkezik, az értelmezés folyamatának része a gesztikuláció, a mimika (bólogatás, játék a szemöldökkel stb.).

Aztán, amikor elül a moraj, Wallace szintet lép a kapcsolatukban:

„Skót Testvéreim!” – hangzik a megszólítás, azt sugallva mindezzel, hogy „egyek vagyunk, egy a vérünk, egy tőről származunk”, miközben nyilvánvaló, hogy a lovon ülő nemes és a gyalog harcoló parasztok sok tekintetben távol állnak egymástól. Wallace azonban tudja, hogy a közös harchoz közös nevezőre van szükség, bizalmat kell ébresztenie a seregben, ezért hát így folytatja:

 „William Wallace vagyok”. Az előbbi szándék itt kristályosodik ki, légy a legendás William Wallace testvére, egy vele. De a józan sereg közbeszól: „William Wallace hét láb magas.” És ebben a rövidke megjegyzésben benne foglaltatik az a ki nem mondott gondolat, hogy aki előttük áll, nem lehet ő.

Wallace-nak nincs könnyű dolga (még akkor sem ha egy egész szövegkönyvíró stáb áll mögötte😉), márpedig azért nem, mert úgy kell a sereget harcba vinnie, hogy mindeközben – a hitelessége érdekében – mindjárt a legelején meg kell cáfolnia a róla szóló mendemondát, azt a sok mesét, ami a bátorságáról és emberfeletti képességeiről terjed az emberek között. El kell hitetnie az előtte álló parasztsággal, hogy William Wallace a legenda helyett egy hús-vér ember, mindezt ugyanakkor úgy kell véghez vinnie, hogy a renoméját is megőrzi, és motiváló marad a személye a harcba hívás ügyében.

 Ehhez két eszközt választ. Először is azt mondja: „Én is hallottam” – vagyis közösséget vállal azzal, aki felveti az extrém magasságot. Majd humorizálni kezd, a gúny eszközével és a durva stílusárnyalatú segg szót játékba hozva súlytalanítja és teszi erősen megkérdőjelezhetővé a szóbeszédet. Ezzel egyrészt megnevetteti a sereget, másrészt e ponton képletesen lelép a szónoki pulpitusról, és az egyszerű ember szintjén szól a sereghez – úton a bizalmi kapcsolat kialakítása felé. Ebből a pozícióból, a mítosz megdöntésével már könnyebb újrakezdeni:

„Én vagyok William Wallace.”

„És mit látok?”  – szól a szónoki beszédhelyzetekre jellemző kérdés – tipikus retorikai elem, amikor a beszélő egy kérdéssel készíti elő a hallgatóság figyelmét a lényegi mondandó előtt.

Elnyomó zsarnokság kontra szabadság

Wallace továbbra is szónoki pozícióban folytatja:

„Honfitársaim egész seregét [látom], akik dacolnak a zsarnoksággal.”

Ez a gondolat két dolgot üzen a parasztságnak. Wallace továbbra is próbál azonosságot sugallni, közösséget vállalni velük, elhitetni azt, hogy ők összetartoznak. A „honfitársaim” kifejezésben benne foglaltatik, hogy „olyanok vagytok, mint én. Egyformák vagyunk, összetartozunk.” És mivel Wallace jól érezhetően és köztudottan egy megfélemlíthetetlen, bátor harcos, a sereg jó esetben magára veszi az ő viselkedésjegyeit – vagyis a kék-fehér nemes elhiteti a parasztokkal, hogy ők is lehetnek bátrak, rettenthetetlenek, akik a végsőkig küzdeni fognak.

Ennek a mondatnak még egy fontos momentuma az, hogy úgy hivatkozik Wallace az ellenfélre, hogy egyben démonizálja is azt. Nem azt mondja, hogy „dacoltok az angolokkal”, hanem azt mondja, a „zsarnoksággal”. Ezzel egy magasabb morális szintre emeli a bátor parasztság kiállását. Hiszen nem az ellenfél személye a lényeg, hanem a jelenség, a zsarnokság, az érzés, az elnyomottság. És ezzel az érzéssel harcol az, aki jelen van. Ez sokkal magasztosabb cél lehet, mint harcolni az angolokkal vagy Eduárd seregével.

A következőkben továbblépünk a beszéd másik meghatározó motívumára. Megjelenik a szabadság gondolata, méghozzá sok-sok ismétléssel, ezzel nyomatékosítva azt, hogy a szabadság a legfőbb eszme, ami most számít – különösen egy elnyomó rendszer idején, hiszen ez az, ami meghatározza a jövőt.

„Szabadon jöttetek ide harcolni. Mert szabadok vagytok. Mit kezdenétek szabadság nélkül? Harcoljatok hát érte!”

Azt mondja Wallace ezzel a mondattal, h még szabadok vagytok, de ha nem harcoltok, elveszítitek a szabadságotokat, és legközelebb már nem dönthettek arról, miért és hogyan éltek. A „Mit kezdenétek szabadság nélkül?” kérdésegyrészt egy fordítási hiba, hiszen úgy volna szabatos, hogy „Mihez kezdenétek szabadság nélkül?”, ugyanakkor ez egy nagyon fontos kérdésfelvetés, egy olyan költői kérdés, amellyel Wallace szándéka elgondolkodtatni a hallgatóságot. A szónok itt arra alapoz, hogy a ki nem mondott, de a hallgatóságban belül mégis megfogalmazódott válasz sokkal erősebb hatással bír, mint a hangzó beszéd. Wallace nagyon ügyesen hagy is egy gondolatnyi csendet ahhoz, hogy a válasz megszülethessen, majd feltételezve, hogy szándékai szerinti következtetésre jutott a skót parasztság, egy csatakiáltással elkezd végiglovagolni a sereg előtt, arra számítva, hogy a lelkesedés vele párhuzamosan végigsöpör a seregen, és meg is van a lelkesítő beszéddel.

Nem így történik.

Ez a legellentmondásosabb szakasza a beszédnek – ezért nagyon tanulságos is. Kiderül ugyanis, hogy Wallace akármennyire is jó szónok, még nem végzett, azzal ugyanis nem számolt, hogy a parasztság más dimenzióban gondolkodik, mint ő, és számukra az élet egyelőre a szabadság eszméje felett áll. Tehát a beszéd íve kissé megtörik…

„Nem, nem akarunk. Azok ellen? Nem. Elinalunk, elillanunk(?), hogy éljünk…”

Wallace itt újabb és nagyon szép feladatot kap. Úgy kell a szabadság eszméjét az élet igénye fölé helyeznie, hogy az az egyszerű ember számára is elfogadhatóvá váljon, hogy kész legyen akár meghalni is érte. Nem egy hálás feladat.

„Adj két percet, és harcba viszlek bárki ellen!”

Wallace nagyon jól érzi, hogy itt szemben áll, ő és a hallgatósága ellentétes véleményen vannak. Valahogy fordítania kell egyet ezen a felálláson. Ennek első eszköze az lesz, hogy igazat ad az utolsó közbekiabálónak, és direktben hozzá beszél:

„Igaz, ha harcolsz, meghalhatsz, ha elfutsz, megúszhatod – legalábbis egy ideig.”

Wallace kénytelen igazat adni, ebben a helyzetben nem mondhatja azt, hogy „Biztos nem fogsz meghalni!”, hiszen senki nem hinné el… Az egyetlen lehetősége, hogy a menekülés árán szerzett életet más megvilágításba helyezi. Ennek a minősítő folyamatnak az egyik része a „megúszás” kifejezés használata, mely mindig visszafogott eredményt jelent, egy félmegoldást, félsikert: „nem véreztem el, de nem is küzdöttem meg azzal, amivel kellett volna”.  A megúszott helyzetekre nem lehet az ember büszke. A szónokunk másik eszköze az az utánvetés, amellyel a korábbi gesztust (hogy igazat adott) vissza is vonja, és azt sugallja, hogy a meneküléssel nyert élet (is) véges. Ezt az üzenetet árnyalja tovább a következő gondolatsorral, melyet újra a nagy tömeghez szólva, szónoki magaslatokban közvetít:

„És majd a halálos ágyadon, sok-sok év múlva visszasírod e percet, és örömest odaadnád lopott életed minden napját ezért az egyért, ezért a lehetőségért, hogy itt legyél, és az ellenfél képébe vágd, hogy az életünket feláldozzuk, de a szabadságunkat, azt soha!”

E gondolatmenet kulcsa az, hogy lopottnak titulálja azt az életet, amelyet menekülés árán lehet szerezni. És mivel a lopás bűn, így a menekülés erkölcsi értelemben megkérdőjelezhetővé válik. Ezzel Wallace a szabadság eszméjét közvetetten (és nagyon ügyesen) mégis az élet vágya fölé helyezi, Azt sugallja, hogy az, aki elmenekül, az meg fogja bánni, hogy nem harcolt a szabadságáért. A skót nemes érzelmileg is hatni igyekszik a sereg tagjaira, hiszen azt mondja,, hogy ez egy soha vissza nem térő lehetősége a parasztoknak arra, hogy a gyűlölt elnyomónak megmutassák, nem hagyják magukat.  

A szöveget nézve a nyomatékosítás eszközei: a lopott élet minden napja áll szemben a mával, utóbbi hordozza magában a lehetőséget egy jobb életre. Wallace az „ezért” mutatószó ismétlésével húzza alá még egyszer azt, hogy ez az alkalom most van: „ezért az egyért, ezért a lehetőségért”… A gondolatsor vége pedig azt erősíti, hogy a legfontosabb birtokolható kincsünk, a szabadságunk, egy mutatószóval rejtett formában ismételve üzeni a szónok, hogy ez az, amit soha nem áldozunk fel. Az előadásmódban tartott szünet még tovább erősíti a hatást.

Wallace beszéde végéhez érve egy gesztussal, karját a magasba emelve, a sereg előtt végiglovagolva spannolja a parasztokat tovább, csatakiáltásait a tömeg ezúttal már vele ismétli.

Összefoglalva

Még egyszer röviden, mit is csinál William Wallace a filmbéli harcba hívó beszédében?

Először is próbál bizalmi kapcsolatot kialakítani a hallgatóságával. Folyamatosan közös nevezőre próbál jutni a parasztsággal. Ennek érdekében aláhúzza, hogy a származásuk azonos, testvéreinek, honfitársainak nevezi a parasztokat. Leszámol továbbá a személye körüli mítoszokkal, hiszen ez kell ahhoz, hogy ott és akkor hitelessé váljon a paraszti „közönség” számára.

A beszéd eggyel mélyebb rétegében megtalálja azt az egy dolgot, azt az egy eszmét, amelyért az előtte álló, reményvesztett emberek még lelkesedni tudnak, elhiteti velük, hogy az életük nem reménytelen, hogy legalább a méltóságukat megőrizhetik, hogy „itt és most”, ebben a csatában fölé emelkedhetnek annak a lelki mocsárnak, amelyben élni kényszerülnek. Ez az eszme pedig a szabadság.

A beszéd legnagyobb kihívása az, hogy a szabadság eszméjét az élet szeretete fölé kell helyezni. Ezt Wallace a menekülés utáni élet élhetőségének megkérdőjelezésével oldja meg, illetve azzal, hogy a menekülés árán megnyert időt lopottnak titulálja, és így erkölcsi értelemben vállalhatatlanná teszi azt.

Azt, hogy műfaját illetően a filmbéli jelenet műfaját tekintve szónoki beszéd, az alábbiak jelzik:

• Van a beszédnek meghatározott célja.
• Wallace szónokol, hangját felemeli, tekintete a közönséget pásztázza.
• A beszédmódja olykor választékosabb, líraibb a hétköznapi beszédnél.
• A fontos részeknél hatásszüneteket tart.
• Olykor magához intézett vagy költői (másként retorikai) kérdésekkel operál.
• Él a stíluseszközök használatával (ismétlés, ellentét, halmozás).
• Helyenként szándéka szerint vált a különböző stílusárnyalatok között.
• Folyamatos szemkontaktusban van a közönségével, ha a teste el is fordul, mert a ló mozog, a fejét mindig visszakapja.

A nonverbális jelek:

Testfestés: az adott nemzetiségi csoporthoz való tartozást fejezi ki, illetve indokolhatja valamilyen szokás, például harci dísz eleme…

Pozíció: a ló pulpitusként funkcionál a szónokláshoz

Kihúzott testtartás: a rettenthetetlen, bátor, nagyszerű harcos magabiztosságát fejezi ki

Magasba emelt kéz: lelkesítés, spannolás

Szemkontaktus: a figyelem jelzése, kapcsolatfelvétel, a különböző beszédrészek címzettjének megkülönböztetése (kihez beszélek)

Megemelt hangerő: hatáskeltés

Frizura: csak a szokásrend miatt… A halálos fegyverben is majdnem ilyen volt. 😉